este a nyájas csillagok

egy kitűnő quimby koncert és egy vagány tusványos este, buli, találkozások, szívemnek kedves emberek (és kevésbé azok, whatever), miegymás után éjszaka, falun. beparkolok, kocsi garázsba (csűr), csend mindenhol, cipő levet, alkoholos sör kinyit (végre, mert nyalogattam édes sört eleget tusványoson a kocsi miatt) és tornácra kiülök, fél óra míg bekortyolom, addig szinte nem is mozdulok, lábam "felkecskélem", ahogy szokták mondani vidékiesen, a karosszék egész jó mindenesetre. csend, de csak egy ideig, hiszen az élet éjszaka sem áll meg. millió bipbip, csipcsipp, zipzip hang, denevérek szálldosnak összevissza, némelyikük akkora, hogy egész jól kivehető a formája, még a szélsebes röpülésben, kacskaringózásban is, ahogy megfordul a villanypóznán elhelyezett izzó előtt (gyerekkoromban azzal riogattak, hogy belecsimpaszkodik a hajba és nem lehet onnan kiszedni, sosem tudtam meg, van-e ennek a sztorinak valamiféle valóságalapja). távolabb kutyák ugatnak lent a völgybeli házak fele, a hangukból ítélve egész apró ölebek lehetnek, olyan morcos-gonosz fajta. kint a kertben és a virágok között egész nemzetségnyi tücsök cirpel, lent a fű között az ők birodalma van, érdekes, milyen messze állnak rendszertanilag a denevérektől de mégis sok hasonlóság van a hangjaikban, mindkettő nagyon vékony, szaggatott. szóval az éjszaka él, ezerrel, millióval, a pajta felett hirtelen egy háromszög-alak, mint egy boríték egyik sarka bukkan fel a Hold, sosem láttam ilyen szépnek, bár nem teljesen sarlós - előtte csak világos tejfoltot vetett a pajta fölé -a horizontom kelet irányból- de most megmutatta magát és szélesebesen emelkedik magasra, egyre magasabbra... sosem értettem, hogy napnyugtakor miért bukik olyan gyorsan le a Nap ha már a horizontra ért, most pont az ellentétes hatást tapasztalom a Holdnál, mintha gyorsabban forogna a Föld ilyenkor. csodálatos mindenképp, a Hold mellett meg repülők húznak jobbra-balra, csipogtat a piros meg a fehér jelzőfény az orraikon - ma hallottam, hogy újra lezuhant egy nagy gép, most Iránban, az elmúlt pár hónapban nem tudom ez hányadik jumbo jet szerencsétlenség... és ez azért érdekes, mert ha éjszaka gépet látok az égen, valahogy mindig az az érzésem, ez vagy nagyon keletre megy, vagy nagyon keletről jön, irán, irak, india, hongkong, stb. - hangja is van persze, csak én nem hallom, túl messze van. éjszakai ragadozót sajnos nem sikerül elkapnom, de lehet nem is mozognak errefele, egy görény, egy nyest vagy egy hermelin nem lenne rossz, csak szemlélni természetesen, bár kit tudja... déli irányban a sarkcsillag világít, tisztán és fényesen mint mindig, ő elég csendben lapul ebben a nagy kavalkádban. zajos magányban világlik.

Vágás

Egy érdekes pillanat volt, kicsit olyan mintha a gép előtt ülve akarnék összevágni két snittet, hogy jól is passzoljon: autóval megállok a jelzőlámpánál, behúz mellém valaki. Oldalt fordulok, középkorú férfi, épp felemeli a jobb kezét a kormányról, megsimítja a tarkóját. Ahogy odébb pillantok, (másodperc töredéke) kicsit messzebb az út másik oldalán, az átkelésre várakozó gyalogosok közül egy fiatal lány ugyanezt a mozdulatot csinálja. Mintha ritmusra ment volna, pampam-pimpim. Vágás. Jópofa volt, ellentétben a nyersanyaggal, ez soha meg nem ismétlődő pillanat. Milyen kár, hogy erről nincs legalább egy homályos fotóm! (brokenheart)

Blog

Egyre gyatrábbak a jó blogok a webcafén. Egy jó ideje már azt figyelem, hogy semmi értelmes olvasnivaló, ezalatt én a személyes jelleggel írott és jól megírt blogokat értem. Nem tudom mióta, kb. egy éve lehet, hogy elkezdtek megszűnni ezek a blogok, és helyette jöttek az idióta házépítős, tésztasütős, gyereknevelős és unalmas digitális fotós blogok, nem tudom hagytam-e ki valamilyen kategóriát. Jah, a politikai blogokat, de attól egyenesen kiráz a hideg (új kategória volt a szexualitás és a pornó, de abból csak egyet tudtam kies régiónkban és egy lightosabbat Bukarestben, nem terjedt el). Ja, hát blog és Kolozsvár. Ez a kettő nagyon szorosan összefüggött, mielőtt egyetemre mentem volna, volt munkahelyemen sok kolozsvári blogot olvastam, akkor voltak indulóban a nagy bloggerek (és bloggerinák) oldalai. Emlékszem, új volt és meglepett, hogy te jó ég saját oldal, netán saját domain, stb. stb. Egy csomó embert ismertem személyesen is aki bloggolt, de egy csomónak csak az írásait, élőben nem tudom ki az. Szóval volt egy ilyen hullám, neveket nem írok mert utána lehet nézni. Volt aki nagy csinnadrattával bejelentette, hogy kész vége, volt aki csak szimplán és hangtalanul megszűnt. Nagyon érdekes sorsok, élethelyzetek derültek ki az írásokból. Persze volt olyan is, hogy viszonylag érdekes és intelligens ember rettentő unalmas blogot írt, nem volt, nincs egy normális mondata sem, csak kerülgették a forró kását, de nem mertek belevágni, a blog megmaradt a "ma ez történt velem" stílusú kamasznaplónak. Nagyvonalakban elmondható, hogy egyetemisták vagy frissen végzett értelmiségiek írták a legjob blogokat, de nemcsak. Netközelség, szabad idő, neurózis, pörgés-forgás - mind nélkülözhetetlen elemei (és beindítói) egy-egy jó személyes írásnak. Legalábbis az erdélyi blogok közül (a magyarországiak sokkal jobbak, megjegyzem). Változott a világ és úgy látom a blogok is vele eggyütt, azt hiszem kijelenthető, hogy mára már (nem nagy szavak ezek, a mai netes világban 3-4 év óriási idő) kevesebb tartalommal, a több külalakkal és érdekességgel kecsegtető blogok maradtak. Illetve ezek nyomatják, meg esetleg pár fiatal a kísérletezős-elszállós-művészi próbálkozásait, írásban - de már csak lecsengések. Annak idején a magánszféra publikussá válásáról sokat vitatkoztak de mára a hülye is tudja, hogy a blog nagy-, de nem legnagyobb százalékban publikus, hiszen legszemélyesebb történéseit senki sem osztja ki a világ fele. Aki mégis megtette vagy megteszi az kínosan ügyelt arra, hogy ne lehessen tudni kitől származnak az írások. Én még maradok egyelőre, fogalmam sincsen minek, kinek és miért írok, kicsit olyan ez mint az üzenet a palackban. Ha néha valakinek megtetszik egy-egy mondatom, akkor már megérte. Nekem meg azért, mert nagyon egyszerű és gyors módja kicsit elgondolkodni, és dokumentálni magamat és a körülöttem levő világot. Illetve annak egy-egy pillanatát a rohanó, pusztuló időben.

Mesék kegyetlen embereknek/ről

Az emberi kegyetlenség (hangsúlyozom, nem fizikai, isten ments, bár az is természetesen) a gyerekkori, hosszantartó lelki kontroll alatt, vagy lelki sérülésekben gyökeredzik. A megalázottság, a frusztrációk, a sikertelenség, a kívülállóság érzete vagy végletesen halk, megnyomorított, vagy különösen élénk, villogó de hirtelen haragú, nagypofájú embereket eredményez. Mindkettőre magas fokú érzékenység jellemző és kegyetlenség, magukkal szemben. Érdekes társítás. Előző részlegesen vagy teljesen visszavonul a társadalomból, ugyanis nincs már ereje újabb konfrontációkra (amivel pedig az élet eggyüttjár, sajnos...), képtelen lenne újabb szenvedések elviselésére, pótcselekvésekbe, furcsaságokba menekül, így próbálván fenntartani önmagát és megőrizni az identitását. Utóbbi csírájában folyt el minden feléje irányuló gesztust, ugyanis képes arra, hogy uralkodásával olyan helyzetet teremtsen, amiben mindig felül van, amiben soha többé nem ismétlődhet meg az ami gyerekkorában érte őt. Habár mindkét típusnak többé-kevésbé muszáj érintkezni emberekkel, alapjában véve sosem változik meg a magány érzésük és alig várják, hogy visszamenekülhessenek üvegváraikba. Visszatérve a kegyetlenségre: azt hívom kegyetlenségnek, amikor valaki mást befolyásolni próbálunk. Egyrészt, hozzá fűződő viszonyunkban valószínűleg saját magunkat látjuk meg benne (akár rokon, akár barát, gyakorlatilag mi magunk vagyunk ő is) és bénítólag hatna elviselni azt, hogy ő újra ugyanabban a szarban mászkál amibe mi ezerszer már beleléptünk, minden tanácsunk ellenére ugyanott toporog és semmit sem halad előre - persze mi magunk sem tulajdonképpen. Ebben az esetben is tkp. saját magunkat vagyunk képtelenek elviselni. Másrészt, görcsösen ragaszkodunk identitásunkhoz -hanem széthullanánk darabokra- és amikor túlzott érzékenységünkben rátámadunk másokra és saját véleményünket hangoztatjuk, ezt azért tesszük, mert képtelenek vagyunk elviselni, hogy nekünk így kell élnünk - vagyis, hogy állandóan védeni kell magunkat. Tehát mindkét esetben akár passzívan, akár aktívan viseltetünk mások iránt, folyamatosan esz belülről valami féreg, valami harag, valami fájdalom. És képtelenek vagyunk elengedni másokat magunktól és elengedni magunkat is, csak úgy. Ezért a világ előtti szereplésünk tovább folytatódik, a végtelenségig. A kegyetlenség folyamatában gyakori a "jelenetek rendezése", majd a megnyugvás és a lezárás szakasz, esetleges bocsánatkérések, majd nem sok időre rá minden kezdődik elölről. A bölcsesség az elengedésben rejtőzik, persze ha nem marad utána lelkiismeretfurdalás. És ennek természetesen, könnyedén kell történnie, mert hanem az sem ér egy kalap szart sem. Tanulságos videó:

A hetedik te magad légy

Nemrég volt egy ötös, most meg egy hetes. Abban nem vettem részt, de most Timi felkérésére ebben részt veszek, nem is tudom miért, talán mert olyan kedves volt, vagy talán mert jó napom volt. Nem lesz könnyű, mivel adott egy forma (vagyis láttam, önkéntelenül, hogy mások miket és hogyan irnak) és egy szám (a 7-es), tehát kötött. Plusz hogy mégis, legyen valami abban a hétben (úgyis sok olyan hét van, amiben semmi sincs). Tehát tartalom, mint cél és nem eszköz, nem csak annyi, hogy ezt meg azt szeretem vagy nem, és akkor hoppá, már majdnem az ötödiknél tartok és még mindig nem mondtam semmi lényegeset magamról. Most megint rossz szót mondtam, hogy lényeges. Dehogy, semmi sem lényeges. Ami az, az is seperc elillanhat (mondom "-hat"), ha épp olyan a szitu. És akkor már csak az általánosságok (külső) maradnak mindenkiről, amik közt és amelyekkel éldegéljük a hétköznapokat. Igen, pont te is. A lényeg (belső) az ingatag (törékeny inkább) és láthatatlan. Valahol a kettő között vagyunk mi, ahogyan vagyunk, ahogyan látjuk magunkat és látnak minket. Merem remélni, hogy így van és a világ nem olyan szürke és egyforma mint amilyennek mutatja magát. Mert akkor tényleg jó nekem, hisz nem lógok ki annyira a sorból, mint ahogyan gondolom. Viszont a világnak ezt a részét nem ismerem, hisz még sohasem láthattam és sohasem létezett. És nekem sem jó, mert nem tudok kitérni az előbb említett kilógás alól. Úgyhogy nincs amit tennem, maradok a lényegnél.

1. A világhoz való viszonyom alapvetően mint kívűlállás-, és szemlélődés határozható meg. Ez azt hiszem már 4-5 éves koromban elkezdődött, kamasz- és felnőttkorban fájdalmat okozott, de megtanultam eggyütt élni vele, ez kicsit olyan mint egy átok, amit nem tudsz lerázni magadról. De sosem szűnt meg bennem valami hatalmas energia, hogy a nap minden percének és minden eseményének örülni tudjak és folyamatosan vágyakozzam valamiféle emberi közösség után. (ezt nagyon érdekesnek találom és azt hiszem nem vagyok egyedül vele, hisz másképpen nem lennének olyan népszerűek a nyugati társadalmak emberei számára a keleti és afrikai önkéntesszolgálatok, no meg a buddhizmus). Ezt az érzést azt hiszem a mérhetetlen egoizmusom és a konokságom is jócskán táplálja. Vagy a franc tudja, mi hat itt mire.

2. "Legboldogabb" elég sokszor voltam. Az első emlékezetes: szinte gyerekként, korcsolyapályán összetalálkozom "A lánnyal". Valami felejthetetlen órát töltöttünk eggyütt, komolyan, olyan volt mint a filmekben. Rá kb. két órára, ez a lány már másvalakivel kéz a kézben korcsolyázott. Rá pár napra kiderült, egész jól hazudik. Lesújtó élmény volt. Tudom, hogy ezt az esetet rám nézve nem túl pozitívan és nagyon gyorsan meg lehet magyarázni. Azonban azt hiszem, az ilyen és ehhez hasonló (nem feltétlenül nőkhöz vagy szerelemhez kapcsolódó) esetek teszik azt az emberrel, hogy méteres kitinpáncélt fejlesszen. Amire sosem fogok választ kapni: miért pont én?

3. Erős képi emlékeim vannak egész kis-, majdnem bébikoromból. Egy játék a szekrényen, nagyapám halála, mindenféle emberek arca és valamilyen megnyilvánulásai, a város ahol születtem, könyvek. Ez a képi memóriám mai napig nagyon erős, a friss dolgokkal kapcsolatban is. Sosem felejtek el egy arcot, ami valamiért fontos volt egy pillanatra, vagy akár hosszabb időre.

4. Nagyszüleim tulajdonságait örököltem, anyai nagyapámét és apai nagyanyámét, pont ilyen keresztbe-átlós módon. Előbbitől művészi hajlamot, magányt és elvágyódást, utóbbitól intelligenciát, csökönyösséget és igazságérzetet. Rettenetes nehéz mindkettő, főleg mindkettővel eggyütt élni. Szóval ha néha kiborulok, vagy "beszólok," nem kell csodálkozni. De végülis az emberek elég szar, féreg karakterek, úgy élnek és úgy is bánnak másokkal, szóval jól is van ez, hogy vannak olyanok, akik ezt ellensúlyozzák. Ők, meg engem, természetesen. Ezenfelül, ez lehet nem érthető, de eléggé elfogadó vagyok mindenkivel szemben, meg toleráns.

5. Szeretem az otthonom, de néha ugyanannyira szeretek távol lenni tőle. Ez megint valami furcsa ambivalencia, de egy idő után megfojt az, ami hosszan tart. A szabadság magánnyal jár. Nem tudom megérteni, viszont irigylem azokat, akik a jól kijáratott utakon élik az életüket. És közel érzem magamhoz és szeretem azokat, akik meg nem, kortól, nemtől, akármitől függetlenül.

6. Félelem. Általában félek az új helyzetektől, de mégis belemegyek. Ez kicsit olyan mint a művészet, amibe bele-belekóstóltam az utóbbi években. A legnagyobb félelmet a legnagyobb ismeretlen okozza, ez pedig önmagunk. A legnagyobb ismeretlen nélkül pedig nincs művészet, annak mindig gyökeresen újnak és felforgatónak kell lennie, a szónak nem a destruktív értelmében. Bármit alkotsz, vagy próbálsz, akár egy blogot írni (az is próza pl.) kiterített könyv vagy az emberek előtt, odadobott húscafat. De nem bírsz nélküle élni, nem bírsz a kijáratott utakon járni, nem bírsz hazugságban élni. Az élet pedig hazugsággá válik, ha nem vigyázol. A művészet úgyszintén. Mottó: "Légy kiszámíthatatlan önmagad számára".

7. Valami frappánssal akartam végezni ezt itt, de saját magamtól képtelen vagyok, így hát egy idézethez folyamodok, biztos ismeritek, de én csak nemrég hallottam és nagyon megtetszett: "Józan ész, mikor kimész énbecsukom az ajtót, hogy ne jöhessél többet újra, Mert nem akarom megbeszélni, ez milyen pokol melyik bugyra"

Most látom, már a hetediknél tartok pedig alig kezdtem el. Hát ilyen ez.

F.G.